Roki

Hornyik Adrienn írása

Cerbitörténet

A legenda szerint Gubbió városát farkas támadta meg, nem kímélvén sem embert, sem állatot. Egy napon Szent Ferenc megszólította a farkast, farkas testvérem-nek nevezte, s az állat csodálatos módon megszelídült, ígéretet tévén, hogy soha többé nem támad semmilyen teremtményre. A városka lakói ennek fejében megígérték, hogy gondoskodnak az állatról. A farkas csodálatos megszelídülésének híre messze földre elért…
Rengeteg ehhez hasonló nagyszerű történet ismert, melyek a farkasok és kutyák hűségéről, szelídségéről és nagyszerű jelleméről tanúskodnak. Akadnak köztük legendák, melyek a múlt ködébe vésznek és olyan történetek melyeket napjainkba maga az élet ír. És ne feledjük, az igazi hősök a hétköznapi hősök, akik közül nem egyet saját szemmel láttam, legyen szó kutyáról, avagy gazdájáról…

A Cerberos kutyaiskolával 2009 nyarán kerültem kapcsolatba. Már jóval azelőtt jelentkeztem a Menstvár Alapítványnál önkéntesnek, de valahogy mindig minden közbejött. Természetesen munka mindig akadt volna, de mindig elsőbbséget élvezett valami más. Ma már tudom, hogy ez óriási hiba volt!
Aztán 2009 júliusában kaptam egy e-mailt. A Cerberos kutyaiskola önkénteseket keresett menhelyes kutyusok kiképzéséhez, hogy azok ily módon esetleg hamarabb gazdira tudjanak találni és könnyebben be tudjanak illeszkedni egy családba. Az egyetemen nyári szünet volt, rengeteg szabadidőm volt. Ráadásul az életem is éppen olyan szakaszában volt, amikor szükségem volt egy olyan elfoglaltságra, amiben örömömet lelem, ami kiszakít a szürke, monoton hétköznapokból. Így egy szombati napon fogtam a biciklimet és előzetes egyeztetés után felkerestem az iskolát.
Szabó Attila, az iskola vezetője már ott várt minket. Természetesen az iskolába
gazdis kutyusok is járnak, hogy elsajátítsák az alapvető engedelmességi feladatokat, így már ők is ott csaholtak, mikor megérkeztem.
És ekkor valami olyasmi történt, ami megváltoztatta az életem. Attila első kérdése hozzám az volt, hogy hozhat-e nekem ki egy kutyust? A második kérdése, már jóval megdöbbentőbb volt: „ Nem gond, hogy csak három lába van?”. Rendkívül viccesen festhettem kerekre nyílt, csodálkozó szemekkel, de persze azt válaszoltam, hogy természetesen nem probléma. És akkor kibicegett az udvarra a rettenthetetlen Roki.
Sokan mondják, hogy a nagy találkozások örökre beleivódnak az emberbe és rendkívül élesen fel tudják idézni a pillanatot. Bevallom őszintén én nem emlékszem. Annyira döbbent lehettem, hogy minden kiesett. Csak arra emlékszem, hogy ott állt előttem egy szőrös kis teremtmény, hiányzó lábbal. Egy megtört, szívszaggatóan kinéző kutyus látványára számítottam. Bár szegény Rokinak bőven kijuthatott a szenvedésből, de akkor ott valami olyan életkedvet és vidámságot árasztott, hogy egyből megszerettem. Sőt! Csodáltam ezt a teremtményt, hogy ennyi szenvedés és árulás után így tud örülni az életnek. Szinte röpködött, hogy kijöhet a többiekhez az udvarra. Bár a kutyusokkal kezdetben bizalmatlan volt, az embereket már akkor körberajongta. Pedig pontosan egy ember volt az, akinek a hibájából annyi mindenen keresztülment. Még most is megkönnyezem, amikor arra gondolok, hogy ismervén Rokit azt az embert is mekkora odaadással szerethette, valószínűleg rajongott érte is és nem értette szegény, hogy miért van hirtelen csak három mancsa és a gazdi miért dobta el magától?
Roki története sajnos nem ritkaság, egyéni tragédiájában sok ártatlan társa osztozik. Rokit Pesten fogták be, így került a Mentsvár alapítványoz. Hely szűkében Kecskemétre került. Mivel nem szabályos amputációról van szó, így valószínűleg autóbaleset érhette, majd ezek után„ hiányosan” már nem kellett a „gazdájának”, így az kidobta. Rendkívül rossz állapotban találtak rá, de szerencsére a szakértő segítség még éppen időben érkezett.
Megkezdődött tehát az alapfokú engedelmességi tanfolyam. Roki az ideiglenes befogadóinál sokat tanult, hogy kell jó kutyaként viselkedni, de mivel kissé huncut és makacs természettel áldotta meg a sors, így nem mondhatom, hogy a tanulás küzdelemmentes volt. Itt emelném ki, hogy bár az iskola kutyák számára jött létre, elsősorban az emberek tanulnak. Annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom kutyák között nőttem fel, csak ekkor döbbentem rá igazán, hogy minden folyamat csak az emberi türelem, hozzáértés és határozottság kérdése. S ami ezeken túl a legfontosabb, a szeretet. Enélkül semmi nem megy…Így lassanként Roki is leszokott a kutyálkodásról és az oktatók hozzáértő segítségével apránként felkészültünk az alapfokú vizsgára, amit sikeresen le is tettünk.
Bizonyára érezhető, hogy Rokiról nem tudok elfogultság nélkül beszélni. Ennek rendkívül prózai oka van: a vizsga után minden bizonnyal megszakadt volna a szívem, ha ott kell őt hagynom, s mindannyian úgy éreztük, hogy ő is kezd egészen másként nézni rám. Így történt, hogy Roki és én örökbe fogadtuk egymást…Roki az én hősöm és azok az emberek, akik megmentették és otthont adtak neki, amíg meg nem találtuk egymást, majd segítettek, hogy jó gazdája lehessek.
Ezek után immár lakótársakként vágtunk neki a középfokú tanfolyamnak, ahol szerencsére ismét vettük az akadályokat.
Bár néha úgy érezzük, hogy kutyánk szinte megszólal, olyan okosan néz, sajnos ők csupán testi jelekkel tudnak kommunikálni, kiszolgáltatva annak, hogy mi megértjük-e őket. Ezért szerencsére egyre több gazdi érzi úgy, hogy a felelős állattartáshoz hozzátartozik, hogy megértsük, mit is akar mondani a kutyánk. Az iskolában lehetőség nyílik arra, hogy megtanuljuk, miként viselkedjünk a kutyánkkal, hogy ez a rendkívüli, szoros kapcsolat még kiegyensúlyozottabban működjön.
Ez alatt az egy év alatt sok kutyát és gazdát láttam. Mindenkinek más-más problémával kellett megbírkózni, mivel természetesen minden kutya önálló, senki másra nem hasonlító személyiség, saját jellemzőkkel. Voltak könnyebb és vannak nehezebb esetek. Voltak olyanok is, mint Roki, akiknek a múltjában történt szomorú események megnehezítik a beilleszkedést. Sok minden láttam az iskolában, de egyvalamit még soha: kudarcot. Minden kutya képes tanulni és teljesíteni, ha érzi, hogy bízhat a gazdiban és szeretik.
Korábban azt hittem, mindent tudok a kutyatartásról, de valójában Rokitól tanultam mindent. És mi az a minden? Még többet a türelemről, önfegyelemről, az élet és a többi teremtmény feltétlen szeretetéről.( A feltétlen szeretet persze a macskákra és a csirkékre is kiterjed, bár erről Rokival még nem értünk egyet teljesen, ő egyenlőre kicsit elfogult a témában.)
Végső tanulságként levonható az örökérvényű szlogen: Kutyát ne vegyél, ments!. Természetesen azok az állatbarátok sem ítélhetők el semmiképpen, akik kedvenceiket tenyésztőtől vásárolták, hiszen bizonyára mindannyian ismerjük az érzést, hogy egészen gyermekkorunk óta vágyunk egy bizonyos fajtára, valami olyanra, ami a legközelebb áll hozzánk. Mindkét esetben elengedhetetlen azonban a felelős, szakértő gondoskodás, aminek a már említett alapfeltétele, hogy gazda és kutyája közös nyelvet beszéljen. A közös, szereteten alapuló falka nyelvét…